2016. november 23., szerda

3.Évad 5.Fejezet Lélekbetaposó Idegen

Sziasztok!
Annyi kihagyás után ismét visszatértem a várva várt résszel, amit próbáltam kicsit érdekesé tenni szóval remélem, hogy tetszeni fog nektek. Ha valami nem tetszik vagy esetleg valami nagyon megfogott titeket mindenképpen írjátok meg nekem.

                                                                                  Üdv: Cristine Tina Spencer


Kézen fogva haladtunk a bázis felé, amire hányinger volt ránézni, mivel olyan elhagyatott és mocskos küldőt sugárzót, hogy az emberben felkavar valamit a gyomorban.
-A többiek biztos meg fognak lepődni, mivel úgy hiszik, hogy halott vagy szóval ne ijedj majd meg a szeretetkirohanásuktól. -mondta nekem Andrew és megszorította a kezemet.
-Rendben. -feleltem és hatalmasat sóhajtva léptem be az előcsarnokba, ahol az ebédlő volt. Egy-két hibát kiszámítva minden a helyén volt.
-Itt jön az apád! -suttogta a fülembe, amire dobogó szívvel néztem a felém sétáló illetőre aki, amikor észrevett sebesen rohant felém.
-Nem hiszem el! -döbbent le. -Életben vagy kislányom?
Minden erőmmel azon voltam, hogy visszaszerezzem a bennem lévő lénytél az érzéseimet, de annyira akartam, hogy gyengéd és emberi legyek, hogy Bluennes helyettem cselekedett és erőteljesen vonta hozzám az apámat, aki erre egy kicsit ledöbbent.
-Úgy hiányoztál! Annyira szeretlek apa. Mindennél jobban. Mindennél. -mondta a lény, amire hatalmasat morogtam és gyengéden eltoltam magamtól apámat.
-Nagyon aranyos vagy kislányom. Te is hiányoztál. -felelte zavartan és megsimította a karomat.
Ekkor jelent meg Aurelia, Jacob és Peyton. Mind a hárman hatalmas vigyorral rohantak felém és öleltek át.
-Életben vagy?! -kérdezték egyszerre, amire hevesen bólogattam. -Hogy?
-Elszöktem. -feleltem szűkszavún, de természetesen ezt nem én akartam felelni, mivel ez az izé nem engedte, hogy elmondjam az igazat.
-Belevaló csaj vagy hallod! -ujjongott Jacob és még egyszer szorosan vont magához.
Az ölelésébe beleremegett a testem és éreztem, hogy van bennem valami.
-Miért uralod őt? -kérdeztem kiabálva, amire a volt ellenálló megfordult és egyszerűen megvonta a vállát. -Felelj ha kérdezlek nagyúr! Miért pont ő?
-Miért pont ő? -kérdezett vissza. -Miért pont én? Én vagyok az. Én akartam ezt az egészet.
Basszus nem, nem!  
Ellöktem magamtól, amire ő is olyan lüktető szívveréssel nézett rám, mint én rá.
-Láttad? -kérdeztem halk, rekedt hangon, amire kicsit bólintott. Igen, ő is látta!
Még alig fogtam fel az egészet, amikor Aurelia közelebb jött hozzám és kicsit arrébb húzott, hogy tudjunk beszélgetni.
-Valery! -kezdte és eltűrt a füle mögé egy szőke tincset. -Mi van Ryannel?
Oh a fenébe! Teljesen kiment a fejemből, Bluenessnek hála, hogy Ryant elfogták és valószínűleg elvitték abba a terembe, ahol azokat a felnőtteket láttuk egy üvegbe zárva.
-Aurelia! -hatalmasat nyeltem és el akartam neki mondani az igazat, de a lény meggátolt. -Halott!
A lány arca egyből falfehérré változott és láttam a szemében, hogy mindjárt szétesik, amikor kitört belőlem a valódi énem és elmondtam az az igazat.
-Nem nem az! Biztos vagyok benne, hogy nem halott. Elfogták velem együtt és valószínűleg bezárták őt egy üvegbe. Ígérem, hogy megmentem. Esküszöm neked. -végig mondtam egy szuszra, amire a lány arca egyből visszatért a régire és rám borulva zokogni kezdett.
Nem tudom miért. Talán azért, mert hisz nekem és képes reménykedni abban, hogy megmentem a szerelmét.
Ostoba ember! Ezért engem meg is ölhetnek! Soha többet ne csinálj ilyet.
Szólt Blueness, de figyelmen kívül hagytam és mindenkivel váltva pár szót és megebédelve valamit felmentem a szobámba a szerelmemmel együtt.
-Annyira hiányoztál nekem! -mondta, amikor beléptünk a szobába és neki nyomott az ajtónak, így éreztem az ágyékát. Tudtam, hogy a lény is érzi, amit én és azon filózott, hogy eltaszítsa tőlem vagy neki essen.
-Te is nekem! Nagyon. -kezdtem ismét ezt a nyálas szöveget, amikor visszaerőltettem saját magamat. -Azt hittem, hogy soha többet nem látlak majd.
-Én is így voltam ezzel és, amikor láttam, hogy az a mocskos izé elvitt téged engem pedig majdnem megölt könnyek szöktek a szemembe és sírni kezdtem.
-Te jó ég! Tényleg? -tettem a szám elé a kezeimet.
-Az a tudat, amikor azt hittem soha többet nem láthatlak megölt legbelül.
Könnyek szöktek a szemembe, ami igazán emberi érzés volt. Erre az előttem álló srác letörölte az éppen kicsorduló könnyeimet és az ajkaimhoz érintette jéghideg ujjait.
-Ne sírj szerelmem. Már itt vagyunk egymásnak és semmi sem választhat szét minket. -mondta és az ajkait az enyéimre tapasztotta. Gyengéden csókolt és én is, így tettem, amikor a lény megszólalt.
Úgy sajnálom, hogy soha többet nem lehet minden a régi.
Muszáj volt erre nyögnöm egyet, mivel a csók miatt nem tudtam visszaszólni neki és tudtára akartam adni, hogy fejezze be.
Nem lehettek örökre együtt. Nem házasodhatott össze és gyereketek sem lehet.
Most már ráharaptam a szerelmem ajkaira, aki fájdalmasan felnyögött.
Vége van mindennek! Vesztettél!
Ellöktem magamtól a fiút, aki értetlenül nézett rám. Most már zokogva csúsztam le a földre neki támaszkodva háttal az ajtónak és a tenyerembe temetve az arcomat bőgtem.
-Valery mi a baj? -kérdezte és megérintette a karomat.
-Segíts! -üvöltöttem a torkom szakadtából és megfogva a fejemet kiabáltam egyfolytában ezt az egy szót, miközben Blueness még mindig beszélt hozzám.
 

2 megjegyzés: