2016. november 3., csütörtök

3.Évad 4.Fejezet Visszatértem hozzátok

Sziasztok!
Újra itt vagyok a következő fejezettel, amiben végre visszahozok valakit a képbe, hogy ti se legyetek szomorúak, amiért elhanyagoltam a karakterét, de maradjon titok, hogy ki is az.
Ha tetszett a rész, akkor mindenképp jelezzétek nekem egy-egy hozzászólásban.



                                                                                     Üdv: Cristine Tina Spencer


 Két napig voltam bezárva a szobámba élelem nélkül és a bennem lévő izé nélkül, aki arra az időre ismét mély álomba merült bennem, de amikor letelt a két nap és a nagyúr kiengedett visszatért belém ő. Blueness.
Elmesélte nekem, hogy azt a feladatot kaptuk, hogy vissza kell mennem a bázisomra és be kell illeszkednem, de ha bármi hibát is vétek, akkor már ő is megkapja a büntetését. És ha ő megkapja, akkor engem életem végéig kínozni fog.
Világos, amit mondtam?  
-Igen. Világos! -feleltem és felfogtam a hajamat, miközben a szobai tükröm előtt álltam.
Miért is ne lenne minden világos? Olyannak kellett lennem, mint régen, de ha kikotyogom, hogy abban a két hónapban, amíg itt voltam mi történt velem: végem.  
A bennem lévő lénnyel együtt útnak indultam a sűrű erdő közepén, miközben a zsebemben ott lapult egy fegyver, amit a nagyúrtól kaptam egy feltétellel: Nem ölhetem meg magam vele!
-Tudod, hogy hova megyünk egyáltalán? -kérdeztem Bluenesst, mivel kezdett idegesíteni, hogy szúrós bokrok között vezet.
 Persze, hogy tudom!
-Akkor mi a szarnak mész velem neki a bokroknak? Felsértettem a karomat. -sziszegtem a fogaim közt és egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem.
Megérdemled! Na menj már, mert nem érünk oda!
-Cseszd meg! -dünnyögtem és hagytam, hogy vezessen.
Egy idő után elérkeztünk egy olyan helyre, ahol már nem keresztezte az utunkat szúrós bokrok tömkelege, így a gyönyörű táj fogadott minket egy dombtetőről.
-Ez elképesztő! -csodálkoztam és a tájat figyeltem, amikor Blueness megszólalt.
Ott van a bázisotok! Gyere menjünk már!
Lenéztem és tényleg ott volt az öreg irodaház, ami sajnos a csata miatt kicsit összedőlt, így képtelen voltam elhinni, hogy még mindig tudnak itt élni.
Lementünk a dombról és Blueness megkért, hogy vegyem elő a pisztolyt a zsebemből.
-Miért? -kérdeztem tőle, mivel én feleslegesnek tartottam, hogy a társaimra szegezzek fegyvert.
Csak vedd elő és ne ellenkezz!
Teljesítettem a kérését és elővettem a fegyveremet, amit szorosan fogtam magam előtt és úgy közlekedtem ismét a bokrok és fák között.
  Egyáltalán nem féltem, de a bennem lévő lény annál inkább. Nem tudom, hogy mitől félhetett. Talán attól, hogy tönkreteszem a tervét vagy, hogy megölik velem együtt.
-Blueness hagyd abba a reszketést! Tudod, hogy mennyire idegesítő?
Ne érdekeljen, hogy mi van velem! Menj!
Tovább mentem és próbáltam figyelni arra, hogy ne nagyon vegyen észre senki, ezért inkább a fák mögött sétáltam és a bázisomat figyeltem ahol már egy-egy illető feltűnt. A romokat próbálták eltakarítani és rendbe tenni a helyet, de sajnos erre nem nagyon láttam még esélyt.
-Olyan rossz, hogy ilyen lett a bázisom és ez mind a ti hibátok! -tört fel bennem a düh és próbáltam lenyugtatni magam, de nem nagyon ment. A fegyverem már annyira belelapult a tenyerembe, hogy elkezdett füstölni. Mi a fene?
Eldobtam, de ekkor valaki hátulról maga felé fordított és felém szegezte a fegyverét.
-Azonosítsd magad! -üvöltötte az illető, amire összerezzentem és nem attól, mert féltem. Attól, mert tudtam, hogy ki szegezi felém a fegyverét. Andrew.
Jobban kinyitottam a szememet és felnéztem a fiúra, aki döbbenten nézett rám és próbálta felfogni, hogy ki is áll előtte. Én tudtam! Tudtam, hogy Andrew áll előttem, mert szerencsére sikerült mindenre visszaemlékeznem.
-Életben vagy? -kérdezte halkan, mert úgy hiszem, hogy nem hitte el, hogy élek.
-Igen életben vagyok. Én vagyok az! -feleltem, de nem csak én. Blueness is el akarta hitetni vele, hogy teljes egészében én állok előtte.
-Nem hiszem el! -Leemelte a fegyverét és megvakarta a halántékát. -Amikor elvitt téged az a mocsok, azt hittem, hogy soha többet nem látlak viszont. Mind azt hittük, hogy halott vagy és felesleges keresni, de apád és én úgy éreztük, hogy még élsz. Napokig kerestünk, de amikor nem találtunk feladtuk, de én ezt annyira sajnálom! Úgy hiányoztál nekem, hogy meg akartam halni. Szeretlek téged! Minden nap egyre jobban vágytam rád. -mondta ki egy szuszra, amire kénytelen voltam magamhoz húzni és megcsókolni. Ebben pedig Blueness nem volt benne. Ő undorodik tőle, tudom, mert neki csakis a nagyúr az első, de nekem nem. Nekem Andrew Peterson az első és már bánom, hogy ez az izé tönkre tette a hűségemet iránta.
Elég legyen ebből!
Nem engedtem. Erősen szorítottam magamat hozzá és nem hagytam, hogy szétválasszon minket. Tudatni akartam Andrewal, hogy én vagyok, de bárcsak tudna segíteni. Bárcsak megölnék ezt az izét bennem és bárcsak újra vele lennék önmagam. Bárcsak.  

2 megjegyzés:

  1. Azta! végre! Andrew <3
    Kifejtem a véleményemet, imádom hogy lett benne végre valami boldogság is. Szorítok Valerynek, sikerülni fog! Te meg siesss!
    SOk puszi: Vivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen,igen végre Andrew :D
      Köszii <3 Sietek!

      Törlés