2016. május 26., csütörtök

2.Évad 5.Fejezet Lövés utáni látomás

Sziasztok!
Tudom, hogy nem pénteki napra tettem ki ezt a részt, de holnap nem leszek elérhető, így nem tudtam volna kitenni. Szóval örüljetek, hogy egy nappal elöbb hoztam a fejezetet.

                                                                       Üdv: Cristine Tina Spencer


Másnap késő délután kezdődött el a harci kiképzésünk, ami abból állt, hogy egy teremben gyakorolunk lőni.
-Mind itt vagytok? -kérdezte tőlünk Ryan, amikor egy kisebb szobában vártunk.
-Aurelia még nem érkezett meg, de azt mondta siet. -feleltem, amire a srác bólogatott és oda adta a felszerelésünket, ami egy egybe ruhából és fülvédőből állt.
A vezetőmmel magunkra vettük ezeket és kimentünk a szobából a hatalmas terembe.
-Rendben srácok! -csapta össze a tenyerét Ryan. -Először is kaptok egy géppisztolyt, amivel el kell találnotok a céltábla közepét. -mondta és kezünkbe nyomott egy-egy fegyvert. Mind a ketten a fejünkre emeltük a fülvédőt és beálltunk a helyünkre.
-Miben fogadunk, hogy eltalálom a közepét? -kérdeztem a vezetőmtől.
 -Egy csókban? -kérdezett vissza, amire elpirultam.
-Rendben. -közelebb mentem hozzá és kezet ráztam vele.
Visszaálltunk a helyünkre. Megmarkoltam a fegyveremet, beálltam és céloztam. A golyó iszonyat sebességgel száguldott a tábla felé, amit egy idő után el is talált.
-Mit szólsz? -kérdeztem tőle és boldogan felemeltem a fegyverem, amikor tudomásul vettem, hogy a közepét találta el.
-Nem is olyan rossz. -felelte és oda jött hozzám. Megfogta a derekamat, közelebb húzott magához és megcsókolt.
 -Rendben. -toltam el magamtól. -És ha te is eltalálod a közepét?
-Talán valami nagyobb dolog lehetne a jutalmam. Ketten, egyedül egy szobában...
-Perverz! -löktem meg a vállát és hátrébb mentem, hogy tudjon lőni. Meghúzta a ravaszt, ami sajnos egy kisebb félrelépés miatt nem talált be a közepébe.
-Talán erre még várnunk kell. -cukkoltam és oda mentem Ryanhez, aki a következő fegyverről kezdett el mesélni, ami kimondottan a robotok ellen fejlesztettek ki.
-Egy kicsit különös maga a fegyver, de egyszerű a használata. Olyan golyó van benne, ami hatalmas lyukat üt a robotba. -mondta és bement egy raktárba, a gépfegyverekkel és kihozott helyettük egy-egy olyan fegyvert.
-Ki a fene készítette ezt? -kérdezte Andrew, amikor már egy ideje mellettem állt és kíváncsian várta a következő feladatot.
-Egy professzor, aki két hete halt meg. Nem messze találtuk meg a holtestés egy fán. -felelte, kicsit szomorúan és kezünkbe nyomta a csodafegyvert.
-Ez elképesztő. Már is megérte, hogy itt vagyunk. -mondta a vezetőm és a fegyvert csodálta.
-Az lesz a feladatotok, hogy azt a robottestrészt szétlövitek. -mondta és odainvitált minket egy elzárt üvegfallal körbevett területre. A lövölde közepén egy asztal állt, amin az a bizonyos robottestrész állt.
-Honnan szereztétek? -kérdeztem tőle.
-Az egyik gyakorlat során lőttük szét és hoztuk el ide. -felelte Ryan.
Rendben. Szóval a feladatunk egyszerű volt. Szét kell lőni ezt a vasdarabot.
Andrew és én ismét beálltunk egy helyre és készültünk lőni, amikor valaki bekopogott az üvegfalon.
-Beférek még? -hangzott a szőke csapattársunk hangja, amire Ryan elnézést kért és kiment a lányhoz.
 -Szóval készen állsz erre? -emelte fel Andrew a fegyvert.
-Hát persze! -feleltem és megcéloztam a vasdarabot, aztán lőttem, lőttem és csak lőttem.
A bázisunk képe jelent meg előttem, amit robot sereg követett. Rengetegen voltak és úgy tűnt felénk tartanak. A fegyveremet fogtam és vártam. Vártam a harcra.
 -Valery! Valery! -a vezetőm hangját hallottam és vettem tudomásul, hogy a földön fekszem, a fejemet fogva, miközben a fülvédőm melettem hevert.
-Mi történt? -kérdeztem tőle.
-Elájultál. A lövések után a földre estél. Minden rendben?
-Nem tudom. Szörnyen fáj a fejem. Bevertem? -kérdeztem tőle és elvettem onnan a kezemet. Vérzett.
-Úristen vérzik a fejem! -sápadtam le, amire Andrew a karjaiba emelt.
-Nem vérzik a fejed. -motyogta és látszott rajta, hogy szörnyen aggódik értem.
 -Én ezt nem értem. -néztem a kezemen lévő piros véremet, de egyre jobban szédültem, így inkább becsuktam szemeimet.



A ideiglenes szobámban ébredtem fel az ágyamon és a mellettem ülő fiút néztem.
-Meddig aludtam? -kérdeztem tőle, amire rám nézett és szorosan vont magához.
-Ugye jobban vagy? Két óráig aludtál. -felelte és megsimította az arccsontomat.
-Igen jobban vagyok. Ryan? Aurelia?
-Aggódtak értek és szóltak Peytonnak, hogy ha felébredtél vizsgáljon meg. De szorgosan gyakorolnak ők is együtt.
-Együtt? -húztam vigyorra a számat.
-Igen. -felelte és közelebb jött hozzám, így együtt ültünk az ágyon.
-Elmondod mit láttál? -kérdezte tőlem egy idő után.
-Honnan veszed, hogy láttam valamit is egyáltalán?
-Régebben mondtad már, hogy vannak ilyen látomásaid. Gondolom ez is az volt. Vagy tévedek?
-Sajnos nem. -feleltem. -A bázist és felénk tartó robotokat láttam. Meg engem egy fegyverrel a harcra várva.
-Ez elég furcsa, nem? -kérdezte.
-A többihez képest semmi.
-A többihez? Volt mostanában is ilyen, amiről nem tudok?
-Igen volt, de nem szívesen beszélnék róla. -válaszoltam és ráhajtottam a fejemet vállára, de ő nem engedte és kérte, hogy nézzek a szemébe.
-Mi volt benne?
-Semmi.
-Semmi? -kérdezett vissza. -Rendben, de egyszer még tudni fogom. Szóval inkább hagylak pihenni.
-Ne menj el! -fogtam meg a karját, amikor készült felállni. -Elmesélem.
És tényleg elmeséltem neki mindent. Mindent arról, hogy a régi társa talán nem is az, aki. Vagy nem ő lesz egy idő után. Nem tudom. De egyet biztosan tudok. Valami egyáltalán nem stimmelt velem ha mindig ilyeneket látok és ha még a vérzést is beképzelem. Megörültem? Lehet.

2 megjegyzés: