2016. május 13., péntek

2.Évad 4.Fejezet A régi és az új

Boldog szerencsétlen Péntek 13.-át! 
Rögtönzött köszönésem a mai mapra utalva. Egy újabb izgalmas fejezettel érkeztem hozzátok. Remélem tetszeni fog nektek és várni fogjátok a következő fejezetet.

                                                                        Üdv: Cristine Tina Spencer  


Az öklömön lévő erek kiduzzadtak, és csak arra tudtam gondolni, hogy mit keres itt egy olyan gyerek, akit már rég megkellet volna ölni. Vagy nekem vagy nekik. Mindegy. A lényeg, hogy halottnak kell lennie.
-Rohadék! -sziszegtem a fogaim közt és belevertem a fejét a térdembe. A földre esett és káromkodva fogta a fejét.
Előrántottam a fegyveremet és a tarkójára szegeztem. Most már tisztában vagyok vele, hogy a dühöm mérhetetlen erővel hasít a fejemben. Dühös voltam, amiért csak simán elengedtük őket a behatolás napján. Dühös voltam, hogy Ryant sem bántottuk és dühös voltam, hogy talán ebben az egészben apám keze is benne volt.  
-Mit művelsz?! -jött oda hozzám sietve Ryan és kikapta a kezemből a pisztolyt. Eldobta a földre és összekulcsolta a kezeimet, hogy ne mozduljak. Mit valami elmebeteg. Olyan vagyok.
-Még te kérdezed? -nyögtem ki ezt a kérdést.
-Hogy mersz fegyvert szegezni a társamra? Hogy mersz egy ilyenre bármit is emelni? -kérdezte tőlem, amire megakadt a szó a torkomban. Mi az, hogy egy ilyenre? Nem fogja fel, hogy nem ember?
 -Miért? Mond miért? -kérdeztem tőle és elkezdtek hullani a könnyeim. Erős lánynak tartom magamat, de ez az egész helyzet nekem túl magas. Miért nem ölhetem meg őket, ha egyszer megtámadtak minket és elloptak tőlünk mindent? Miért nem ölhetem meg azt a fiút, ha az ellenség?
Letérdeltem a földre, ami miatt Ryan eleresztette a kezemet.
-Nem értek semmit. Nekem ez sok. -feleltem és tenyerembe temettem arcomat. Valaki megsimította a vállamat és a nyakamra dőlt. Kikukucskáltam és egy-két szőke tincset véltem felfedezni. A társam itt volt mellettem. De a másik?
-Mit ártott ez a gyerek a társamnak? -kérdezte felháborodva a vezetőm, amire felkaptam a fejemet. Idegesen kopogtatta ujjait a térdén és magyarázatot várt.
-Talán csak a kaját sajnálja. -felelte neki a földön fekvő fiú, aki éppen most emelte fel a fejét.
-Milyen kaját? -kérdezte tőle Andrew és megfordult. Lefagyott és próbált valamit összeállítani a fejében.
-Nem ismerjük egymást? -kérdezte a vezetőm.
-Rég nem láttalak főnök. -felelte neki a srác és nagy nehezen felállt, a hasát fogva.
-Beszarás! Jacob te vagy az?!
-Hát persze, hogy én. -válaszolta neki a fiú, amire a vezetőm szorosan megölelte őt. Mi ez? Ki ez?
A mellettem lévő lány is felállt és oda rohant a fiúhoz. Nem érettem most se semmit, de egyre jobban zavart a helyzet. Ő egy olyan gyerek. Az olyanoknak pedig veszniük kel. Ezért is álltam fel a helyzetemből és rohantam oda a fegyveremhez. Felkaptam, céloztam és meghúztam a ravaszt, ami egyenesen a srác vállát találta el. Eldobtam az eszközt és elszaladtam.
Egy folyosón futottam végig és a szememet törölgettem. Lehet, hogy gyerekes amit művelek, de egy idő után képes vagyok megörülni, ha nem tehetem azt, amit az agyam diktál. Sőt az örültségre még a látomásaim is rá tesznek egy lapáttal.
Valery állj meg! Valery ne fuss!
 Hallottam magam mögül, de nem nagyon érdekelt. Futottam és kerestem egy biztonságos helyet ahol elbújhatok, de szerencsétlenségemre a legközelebbi kisebb lejtőt nem vettem észre és nagyot borultam egyenesen sok-sok lépcsőfokon. A fejemet, hátamat és nyakamat bevertem, így hamar úgy éreztem ismét elájultam.


Kinyitottam a szememet és egy erdőben ébredtem. Minden olyan gyönyörű, letisztult és nyugodt volt. Rengeteg fa vett körül és a szél is csak enyhén fújt. Előreléptem egyet, amikor egy alak jelent meg előttem. Kértem, hogy forduljon meg, amire annak a srácnak jelent meg az arca. Jacob? Jacob.
-Mit keresel itt? -kérdeztem tőle, mivel semmiképpen sem akartam, hogy itt legyen.
-Örülök, hogy újra látlak. -sikolyok és az arca átváltozott egy furcsa lénnyé. Űrlénnyé? Akár.
Csapzottan és idegesen ültem fel egy kórházi ágyban. A kezemre infúzió volt kötve, amit erőteljesen letéptem magamról. Körbe néztem és csak egy mellettem alvó embert vettem észre.
-Ébresztő! -mondtam neki, amire felkapta a fejét. Andrew. Hiányoztál.
-Valery! -jött oda hozzám és megnézte, hogy jól vagyok e. -Minden rendben? Amikor a földön láttalak kiterülve annyira megijedtem. Féltem, hogy elveszítelek.   -mondta, amire közel hajoltam hozzá és megcsókoltam.
Megfogta az arcomat és szenvedélyesen csókolt vissza.
-Khm ugye nem zavarok? -jött be a szobába Anne, amire szétváltunk. -Drágám minden rendben van. Kisebbfajta pszichés zavaraid lettek, ami miatt legurultál a lépcsőn. Szeretném, hogy ha beszélnél egy illetővel. Jacob gyere be. -a fiú belépett a szobába, amire megremegtek a végtagjaim. Már nem érdekelt, hogy ki és mit tett. Az érdekelt mit fog tenni.
-Akkor magatokra hagyunk titeket. -ment volna ki Andrew, de visszarántottam a karjánál fogva és újra megcsókoltam.
Kint vannak. Mi meg bent.
-Leülhetek ide? -kérdezte a fiú és az ágyam szélére mutatott. Bólintottam, amire helyet foglalt mellettem.
-Mi ez? Miért voltál ott? Ki vagy? -zúdítottam rá kérdéseimet, amire elmosolyodott. Nem hinném, hogy ez olyan vicces.
-A nevem Jacob Frewen. Én is ellenálló vagyok, de először a te csapatodé voltam csak, elraboltak engem, robotkart csináltak a karomból, de sikeresen megszöktem. Ez a csapat, vagyis apád befogadott, elfogadott és nevelt. Egy nap nem volt élelmünk és apád elküldött minket, hogy keressünk. Tőletek loptunk az elmebeteg Billel és a vezető Ryanel. Sajnálok mindent és ő is. Nem tudtuk, hogy ti vagytok. -mondta el egy szuszra, amire döbbenten néztem rá, bár megkönnyebbüve.
-Sajnálom, hogy meglőttelek. Tényleg!
-Semmi baj. -nevetett fel. -Bekötötték nézd. -mutatta meg nekem. -De tudnál nekem válaszolni egy kérdésre?
-Persze.
-Tényleg meghaltak a testvérek? És Josh tényleg ilyen lett? -emelte fel a robot kezét.
-Sajnos igen. -feleltem, amire megvakarta a halántékát.
-Szerintem ez mindkettőnknek jól esne -vett elő egy kis dobozt, amiből kivett egy-egy szálat.
-Tessék. Váljon egészségedre. -elfogadtam és az utána lévő tüzet is. A számba vettem és beleszívtam. Köhögtem.
-Csak óvatosan. -szívott bele az övébe.
-Nyugi, profi vagyok. -motyogtam bár ez nem volt igaz. Soha sem gyújtottam még rá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése