2016. április 15., péntek

2.Évad 2.Fejezet Habos oldalak

Sziasztok harcosok!
Rengeteg eseményen, dolgozaton vagyok túl, de örömmel kezdtem bele ebbe részbe. Igazából bevallom nektek, hogy tegnap írtam meg, mivel ezen a héten még rengeteg programom lesz.
Jó olvasást!

                                                                          Üdv: Cristine Tina Spencer


Csoportba verődve indultunk el. A fegyveres ellenállók elől mentek, mögöttük pedig mi. Apuval rengeteg mindenről beszéltünk az út alatt, ami eddig velünk történt. Mesélt a felnőtt ellenállókról, akiket ő vezet. Minden nap gyakorolnak, lelkigyakorlatokat tesznek és szórakoznak. Mint egy nagy család.
-Na és veled mi történt kislányom? -kérdezte tőlem, amire meglöktem az oldalát és elmagyaráztam neki, hogy már nem vagyok kislány.
-Rendben. Megértettem. -nevetett fel és átölelt. Elkezdtem neki mesélni az én történetemet, onnantól, hogy magamra hagyott a hatalmas erdőben.
-Ez a fiú a barátod? -kérdezte, amikor a vezetőmmel való kapcsolatomról beszéltem.
-Nem tudom. Szerintem egyikünk se tudja. -feleltem.
Az utunk hamarosan véget ért és egy hatalmas épülethez értünk. A fegyveresen bementek az épületbe, míg apa és Ryan kint maradtak velünk, hogy elmeséljék mit keresünk itt.
-Ez egy elhagyatott irodaház, amit átrendeztünk. Belül egy hatalmas előtér van, ahol enni szoktunk, így vigyázatok a sok asztalra. -mondta Ryan, akinek a beszédét apa folytatta.
-Az emeleteken a hálószobák vannak. Mind a hármatoknak biztosítunk egy-egy szállást, de tilos átjárni egymáshoz. -szegezte ezt a mondatot Andrewhoz.
-Lent még egy orvosi rendelő és egy iroda van. -zárta le Ryan.
 Mind a hárman bementünk az épületbe, ahol először a hatalmas mennyezet tárult elém. Egy üveg ablak volt a tetőn, ahol itt-ott már elrepedtek az üvegek. Gyönyörű látvány volt.
Előttünk tényleg számtalan asztal állt, amihez egy kis konyha is tartozott.
-Elképesztő ez a hely. Ezt tényleg ti csináltátok? -csodálkozott Aurelia.
-Igen. Minden a mi munkánk. -felelte Ryan.
 -Rendben srácok. -jött oda hozzánk apa és folytatta. -Ha nem lenne gond, akkor bekísérnénk titeket az orvosiba, mivel ki tudja, hogy miket szedtetek össze.
-Erre egyáltalán nincs szükség. -felelte Andrew, amire mind ránéztünk.
-Miért ne lenne? -kérdezte Ryan felvont szemöldökkel.
-Nem fogtok minket egy orvoshoz vinni, mivel nincs semmi bajunk. Senki sem beteg.
-De ez csak elővigyázatosság. -motyogta Aurelia.
-Akkor sem! Én ebben nem veszek részt! -jelentette ki Andrew és elment egy távolabbi helyre.
 Nem tudom mi lehet a baja. Egész úton nem szólt hozzánk és ránk se nézett. Most pedig nem hajlandó elmenni az orvoshoz, hogy megvizsgálja nem szenvedett-e kárt? Ez nevetséges.
 -Andrew! -futottam utána, amire megtorpant és visszanézett.
-Mi van?
-Mi bajod van? Ez a legbiztonságosabb hely, amit eddig találtunk. Ne ijedj meg egy kis vizsgálattól. -feleltem, amire megrázta a fejét.
-Nem érted, hogy nem látom értelmét?! Már meggyógyultak a sebeink.
-De lehet, hogy nem. Nem vagyok orvos. Lehet, hogy felszakadt a sebed vagy hasonló.
-Istenem Valery!-jött hozzám közelebb és megragadta a karomat. -Mi van ha bezárnak minket és műtétet végeznek rajtunk? Hisz miért lennének biztosak, hogy emberek vagyunk?
-Te most azt hiszed, hogy apa és a csapata is robot?!
-Akár igen.
-Te bolond vagy. Inkább akkor menj el és ne bízz az én apámban Andrew. -feleltem felháborodva és visszamentem a társaságunkba.
-Minden rendben? -kérdezte apa és megsimította a karomat.
-Igen persze. Mehetünk.
Egyenesen elindultunk egy folyosón, ami egy fehér ajtóhoz vezetett minket.
-Innentől csak ti menjetek. Mi kint várunk. -mondta apa, amire a társammal benyitottunk.
Egy hatalmas térség tárult elénk, ahol rengeteg kórházi ágy állt, eltakarva függönyökkel. Egy-egy helyen tusoló is volt, amik mellett rengeteg tisztálkodó szer fogalt helyet.
-Hol az orvos? -kérdezte Aurelia, amire egy ismerős hang szólalt meg mögülünk.
-Megmutatom hol van. -megfordultunk a szőke szépséggel és szemben találtam magunkat egy régi ismerőssel.
-Peyton te vagy az? -kerekedtek el a szemeim, amire az illető is teljesen ledöbbent. Bár nem sokat kellett várni, hogy a nyakamba ugorjon és ölelgessen.
-Valery nem is hiszem el! -nevetett fel. -Titeket találtak meg a harcosaink?
-Igen minket. A nevem Aurelia. Örülök. -nyújtotta kezét a lány, de Peyton őt is szorosan ölelte meg, annak ellenére, hogy még sosem látta.
-Gyertek megmutatom, hogy anya hol van. -mondta Peyton.
-Anyukád az orvos? -kérdeztem tőle.
-Igen. Én pedig a helyettes. -felelte és betessékelt minket egy függöny mögé, ahol Anne éppen egy holtestet boncolt.
-Anya nézd ki van itt.
Anne levette az arcát takaró maszkot és meglepődve nézett végig rajtam.
-Valery? Életben vagy?
-Igen.
Az orvosnő gyorsan kikerülte az ágyat és szorosan vont magához. Annyira jól esett, hogy ennyire hiányoztam azoknak az embereknek, akik megmentették az életemet.
-Örülök, hogy ti is életben vagytok. -mondtam, amire mind a ketten elkezdtek kifaggatni, hogy mi történt velem. Így jött képbe az én csapatom, a harcaim, Aurelia (akiről megtudták, hogy orvosnak készül és lehet, hogy beveszik), és az apám.
Mikor mindent megbeszéltünk, megkértek minket, hogy a vizsgálat előtt fürödjünk le, így elindultunk az elzárt részen lévő zuhanyzókhoz, ami az eddig még tiszta embereknek a helye.
Levetkőztünk anya szült mesztelenre és beszálltunk egy-egy fülkébe. Behúztam a függönyömet és megeresztettem a vizet, ami először hidegen folyt, de fokozatosan váltott melegre.
Őszintén jól esett, hogy végre nem tóban fürdök, hanem egy némileg tiszta zuhanyzófülkében.
A meleg víz szétáradt a bőröm minden egyes részén, így csak később tudatosult benne, hogy meg kéne már rendesen mosakodnom. A kis tartóban lévő samponból nyomtam egyet a kezembe és megmostam a hajamat. Ezt követte a testem tisztítása, így a tusfürdőből is nyomtam egy adagot a kezembe.
Elkezdtem a testemen szétkenni a fehér, illatos szappant, amikor két tenyeret éreztem meg a vállamon, ami szép lassan vándorolt a derekamra.
-Illatos vagy. Talán nekem is le kéne fürödnöm. -nevetett fel az illető, így lassan megfordultam és Andrewal találtam szemben magamat,
-Mit keresel itt? -kérdeztem tőle.
-Meggondoltam magam. Leginkább a te szavaidon. Megpróbálok bízni, de ha ezek olyanok egyenként fogom szétlőni őket.
-Nyugalom. Ismerem őket. -feleltem.
-Ez esetben fürödhetek veled? -kérdezte pajkos vigyorral.
-Még mit nem! -háborodtam fel és eltakartam magamat. -Kifelé!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése