2016. február 12., péntek

1.Évad 13.Fejezet Bejutottunk!

Sziasztok!
Hamarosan elérkezünk az éved végére, ezért egyre izgalmasabb fejezettekkel készültem. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Nem is akarok nagyon semmit sem idefűzni, úgyhogy jó olvasást!

                                                                                  Üdv: Crstine Tina Spencer


Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mit csinálnék az egyetem alatt nem az lett volna rá a válaszom, hogy robotokkal harcolnék. Sem az, hogy egy fiút mentenék ki. Talán akkor azt a huszonéves korszakomat élném, amikor éppen este tanulok és egyfolytában a telefonomat bámulom, amin az állítólagos barátomtól kapnám az üzeneteket.
Ez lenne a normális élet, de ez már rég nem így volt megírva. Egyáltalán nem.
-Egyre sötétebb van és alig látok valamit. -motyogtam miközben a fák között mentünk egy bizonyos épület felé.
-Van nálam egy zseblámpa ha kell. A földön találtam. -vette elő Aurelia azt az állítólagos lámpát és bekapcsolta. Máris hatalmas fény uralkodott az erdő mélyén.Sokkal jobban láttuk az előttünk lévő fákat, bokrokat és romokat.
-Kinek adjam? -kérdezte a szőke lány és oda adta a vezetőnknek aki felajánlotta, hogy vezet minket.
Így hát együtt mentünk, egy kis fénnyel egészen egy elkerekített mezőhöz, ahol éppen pár állat aludt és egy faház állott.
-Menjünk át. -mondta Andrew és átmászott a kerítésen. Őt követték a többiek, de én nem mertem átmenni. Először is magas volt és tüskés.
-Valery nem jössz? -kérdezte Andrew.
-Nem merek átmenni. -motyogtam, amire a fiú oda jött hozzám és megragadta a kezemet. Felálltam a kerítésre és az ő segítségével átugrottam a másik oldalra. Sajnos nem úsztam meg szerencsésen, mivel az egyik ujjamat felsértettem, így ömlött belőle a vér.
 -Minden rendben? -kérdezték a távolból a többiek, akiknek a kezében volt már a zsemblámpa.
 -Igen persze. -üvöltötte vissza Andrew és a szájához emelte az ujjamat. Kiszívta belőle a vért, azután pedig a szemembe nézett.
 -Köszönöm. -motyogtam zavartan és inkább tovább álltam.
A többiekkel éppen a faház melett mentünk el, amikor az felrobbant. Egyenesen melettünk repültek el a fadarabok.
Mindannyian a földre vetődtünk és próbáltunk távolabb húzódni.
-Mi volt ez? -kérdezte James és felvette a földön heverő fegyverét.
Mindannyian felálltunk és elfutottunk egy fa védelmébe.
-Szerintetek azok lehettek? -kérdezte Aurelia és elrendezte a haját, ami az esés miatt szerte állt.
-Nem tudom. -feleltem pedig ismét éreztem azt az erőt. Nagyon erős volt
-Várjunk csak. Nézzétek! -mutatott egy irányba Andrew, ahol éppen valakik mozogtak.
-Menjünk oda! -James elindult ahogy a többiek is utána. Én sem haboztam túl sokat. Elindultam utánuk a fegyveremet markolva.
A tűz és a sötét miatt alig lehetett minket észrevenni. Sőt néha a többieket sem találtam. Egy idő után megálltunk egy fa mögött és az alakokat figyeltük, akik éppen elmentek mellettünk.
Robotok és gyerekek voltak, de valaki feltűnt közölük.
Ha egy átlagos ember járt volna erre csak azt tudná, hogy ezek gépek és gyerekek. Olyanok.
Csak mi nem voltunk átlagosak mivel egy társunkat elkapták. És ez a társunk éppen mellettünk ment el.
-Ez ő! -üvöltött fel James, de hamar befogtuk a száját.
-James ez már nem ő. -szomorodott el Aurelia és átölelte a sokkban lévő fiút. James hamar rájött, hogy teljesen reménytelen volt az egész remény. Ha velük van, ő már nem a régi.
Miközben a többiek Jamest nyugtatták, én elindultam utánuk. Nagyon messze nem kellett mennem mivel hamar elértem arra a helyre ahol egy kicsit megpihenntek.
-Mit tegyünk mester? -egy fiatal szeplős kislány oda ment a csapattársunkhoz.
Nem stimmelt, hogy miért nevezte mesternek. Elvégre ezek gyerekek. Rabok vagy mik.
Közelebb mentem, hogy jobban halljam a beszélgetést.
-Nézetek körül, páran pedig menjetek el a bázisra. -felelte  Josh, így elindultam arra amerre a bázisra tartók indultak.
-Valery! -ragadta meg a karomat Andrew és maga felé fordított. -Miért szöktél el?
-Csak érdekelt, hogy hova tartanak. De már tudom. Gyertek. -feleltem és elindultam miközben a többiek követtek, akik szintén itt voltak.
Elindultunk néhány gyerek és robot mögött oda ahova nem kellene. Arra a helyre, ami veszélyes.
Egy kis ösvényen keresztül jutottunk el arra helyre. Mikor kiértünk rögtön az épület tárult elénk.
Mindenhol gyerekek voltak, akik vasat szállítottak vagy éppenséggel finomítottak az épületen.
A robotok rájuk vigyáztak vagy éppen egy helyben álltak. Mintha aludtak volna.
-Ez egyáltalán lehetséges? -kérdezte James.
Andrew megfogta a kezemet és összekulcsoltatta ujjainkat. Ránéztem, ahogy ő is rám. Őszintén nagyon féltem. Féltem, hogy mi fog történni. Mit csinálunk itt? Hogyan jutunk be? Vagy hogyan mentjük meg a világot? Hogyan szabadítjuk ki Josht? Vagy hogyan éljük túl ezt az egészet?
Rengetek kérdés, de semmi válasz.
  -Menjünk szerintem oda be. -mutatott James egy kis bejáratra, ami még bitonságos és tiszta volt.
Gyorsan kifutottunk a veszélyzónába egyenesen a bejárathoz, de ekkor minden összedölt.
Észrevettek minket és elkezdtek lövöldözni.
 -Gyorsan befelé! -üvöltötte Andrew, amire mindenki befutott kivéve én.
Kint álltam de nem tudom miért. Mintha valami visszatartott volna...vagy inkább valaki.
 -Valery gyere már! -Andrew megragadta a karomat és berángatott az ajtón. Az ajtó becsukódótt mi pedig bent ragadtunk. 48 óra múlva pedig minden tönrement. Minden. 

4 megjegyzés: