2016. január 29., péntek

1.Évad 12.Fejezet A város peremén

Sziasztok olvasóim!
Nos ezt a kis előbeszédet hosszúra terveztem, így már bele is csapnék a közepébe.
Minden felvételizőnek gratulálok, aki sok pontot szerzett. Remélem a szóbelin is kitesztek majd magatokért és oda juttok be, ahova nagyon is szeretnétek.
A másik dolog, hogy két hónapja eldöntöttem, lesz még egy évad. Ebben az évadban sokkal több dologra derül majd fény, sokkal természetfelettibb lesz és izgalmasabb.
Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez.

                                                                                     Üdv: Cristine Tina Spencer




Nem szóltunk egymáshoz, mivel én nem voltam hajlandó válaszolni James kérdésére. Nem zavarta, csak inkább hagyta az egészet, de Andrew sokkal akaratosabb volt. Már a cuccainkat pakolgatjuk be, de Andrew még minidig zaklat a kérdéseivel.
-Te csókolóztál vele?!-kérdezte meg újra, ami természetesen megint nem adtam választ.
Bementem a kis barlangba, ahol az éjszakát töltöttük és belegyömöszöltem a hátizsákomba a ruháimat.
-Felelj már, ha kérdezlek! -Andrew megragadta a karomat és maga felé fordított, így egy kicsit neki nyomódtam a barlang falának.
-Nem mondok semmit. -préseltem ki a fogaim közt és el löktem magamat tőle, így kicsit arrébb állt, de befeszítette izmait és erőteljesen nyomott a falnak.
-Mikor és hol? -kérdezte.
-Andrew. -nyöszörögtem, de az ágyékát hozzám préselte. -Oké! -feladtam, amire enyhített a szorításon.
-Amikor elmentünk vízért szétáradt bennünk az indulat és csókolóztunk.
-És élvezted? -kérdezte tőlem.
-Valamiért nem annyira, mint a tiédet. -feleltem és kitépve magamat a karjaiból, kimentem a barlangból.
A többiek már készen álltak, hogy tovább álljunk, így mikor Andrew kijött utánam elindultunk.
Itt már kevesebb fa volt, de annyival több bokor és gyökér a földön. Úgy ágaztak szét a talajon, mintha minden helyet meg akartak volna szerezni, gátat törve nekünk, hogy nehogy tovább menjünk.
-Azt hiszem, hogy rosszul vagyok. -motyogta James, amire kénytelen voltam hátranézni és a fának dőlt fiút bámulni.
-Minden rendben? -kérdeztem tőle és oda mentem hozzá, így a többiektől egy kicsit lemaradtunk.
-A farkashús tönkreteszi a gyomromat. Valery lépj hátrébb! -a fiú a szája elé tette a kezét, de sajnos a belső tartalma a száján jött ki. Magyarul hatalmasat rókázott.
-James! -felsikoltottam, amikor a fiú a földre rogyott és a hasát fogva fetrengett a földön. A többiek erre visszafutottak hozzánk. Aurelia oda rohant a fiúhoz és segített neki, hogy milyen pózban folytassa a tevékenységet.
-Mi történt? -kérdezte Andrew suttogva tőlem.
-A farkashús tönkretette a gyomrát. -feleltem, amikor James a fájdalom hatására felordított.
-Így nem mehetünk tovább. Nem tudunk addig várni, amíg James rendbe jön Valery. -mondta nekem, amire szomorúan adtam neki igazat.
Sajnos ha James így velünk jött volna lassította volna folyamatot, hogy elérjünk egy olyan helyre ahol biztonságban lehetünk.
-Itt maradok vele. -jelentette ki Aurelia. -Menjetek csak, ha James jobban lesz utánatok megyünk.
-Biztos? -kérdeztem a lánytól, aki hevesen bólogatott.
Így jutottunk ki a város peremére csak így ketten. Itt már a növények felfalták a talajt és beborítottak mindent. Nehéz volt járni ezek miatt, de főképp a fölöttünk lévő romos épületek miatt, amik bármikor ránk dőlhetnek.
-Vigyáz! -Andrew megragadta a derekamat, amikor egy kisebb emelkedőn mentem felfelé.
-Nem kell fogni. Megvagyok. -feleltem és levettem rólam a kezét, ami miatt megcsúsztam és lecsúsztam a sok levél közé. Andrew nevetve jött le utánam és feküdt le mellém.
-Olyan makacs tudsz néha lenni. -röhögött, ami miatt ráültem és szúrós szemmel néztem rá.
-Gyerünk cica, ne kímélj. -röhögött fel, amire kedvem szerint pofán vertem volna, de ekkor egy lövést hallottam meg nem messze tőlünk.
-Mi volt ez? -kérdeztem és vissza feküdtem a levelek közé, elrontva az idilli pillanatot.
-Meg kéne néznünk. Gyere! -Andrew megragadta a karomat és felrántott. Együtt indultunk el ismét a veszély zóna közepén.
A lövést egy épület belsejében hallottuk, így bementünk oda és mindent szemügyre vettünk. A földön játékbabák, ruhadarabok és üvegeket fetrengtek. A fegyvereinket szorosan fogtuk és egy percre sem távolodtunk el egymástól.
 -Valery! -Andrew egyszer csak felüvöltött, ami miatt a félelem eluralkodott rajtam és oda néztem ahova ő.
Egy férfi tartott felénk pisztolyt, így mi is felemeltünk a miénket és közelebb mentünk hozzá.
 -Ki vagy? -kérdezte tőle Andrew.
 -Kik vagytok ti? Lények? Olyanok? -remegett, ami miatt már azt hittem, hogy kiejti a kezéből fegyverét.
-Ezt mi is kérdezhetnénk tőled! -sziszegte a fogai közt Andrew. -Ki vagy?! -üvöltötte, amire én is beleborzongtam.
-Katona vagyok. Letértem, mert megsérültem. Segítsetek! -kérlelt minket, amire egy kicsit meglepődtem. Fura volt, mivel eddig feltételezése volt arról, hogy mi olyanok vagyunk.
-Hol sérültél meg? -kérdezte tőle Andrew és oda ment hozzá. Itt vannak!
Éreztem, hogy a közelben lehetnek a gyerekek, így rögtön rájöttem, hogy egy csapdába jutottunk.
-Andrew! -mondtam és elrántottam a férfi közeléből. Meghúztam a fegyverem, így a férfi szét terült a földön. Ember volt, de nekik dolgozott.
-Futás! -üvöltötte Andrew, amire megragadta a karomat és futásnak eredt. Utánunk sok olyan gyerek futott.
 -Gyere Valery! -Andrew felrántott egy magasabb helyre, ahol futásnak eredtünk kiérve a levegőre.
Nem szóltunk egymáshoz csak mentünk az épületek árnyákában, amikor kiértünk egy tisztásra,
 -Kicsit nagy a köd. -néztem körbe, amikor valami megragadta a figyelmemet.
 -Andrew! -megrántottam, amire ő is oda nézett.
Azt az épületet láttuk, amit annó a magas fán, így tudtuk, hogy eljutottunk arra a helyre, ahonnan kiszabadithatjuk Josht. Azt a fiút, akiben reménykedtünk, hogy még a régi.
Sajnos a reményeink nem voltak nagyon hatásosak. 
 -Andrew! -egy ismerős hangot hallottunk meg, így oda fordultunk a fiúval. Aurelia és a felépülő James állt velünk szemben.
 -Nem történt semmi? -futottam oda hozzájuk reménykedve, hogy minden rendben velük.
 -Elkerültünk egy halálzónát. -mosolygott a lány, amire megkönnyebűlve öleltem meg.
 James a saját lábára állt és oda ment arra a helyre, ahol azt a bizonyos épületet láttuk.
 -Itt van az öcsém? -kérdezte.
 -Szerintünk igen. Minél hamarabb oda kell érnünk. -felelte Andrew.
 -Akkor mire várunk? -kérdezte Aurelia.
 -Menjünk. -feleltem, így négyen elindultunk a félelmetes épület felé, ami hatalmas dombokon, rengeteg bokron, fán és támadón vezetett keresztűl. Az épület nem volt olyan messze, de mikor már egy ideje a sötétben járkáltunk úgy gondoltuk, hogy borzasztó messze van.
Nem is mentünk tovább, hanem letelepedtünk egy helyen és a gondolatainkba meredve pihentünk.
Én azt a hatalmas épületet figyeltem, ami akár egy hajó is lehetene. Egy emberfeletti épület. Ahol nem emberek vannak hanem szörnyek. Olyanok mint Josh.

2 megjegyzés: