2015. december 4., péntek

1.Évad 8.Fejezet A behatolók

Sziasztok!
Már benne vagyunk a Decemberben, minél közelebb a 2016-os évhez. Mivel a blog nem Januárban, hanem Augusztus-Szeptember közelében nyitott ki, így még nem érkeztünk el ahhoz, hogy egy éves legyen a blog, de az is hamarosan itt lesz, persze idővel.
Feltűnhetett nektek, hogy egy blogversenyre jelentkeztem három kategóriában. Kettő ebből a kinézetre összpontosít, míg a harmadik a legjobb sorozaton alapú történetre. Remélem drukkoltok, hogy sikeres eredményt érjen el a blog.


      Üdv: Cristine Tina Spencer 


A korom feketéset bámulva a kényelmetlen ágyamban nem éppen a legkellemesebb időtöltés volt, hisz a hátam is nagyon fájt és a fejem is sajgott, mióta leestem a fáról. Nem tudom, hogy akkor mi történhetett velem, mert olyan volt ez az egész, mint egy álom. Amikor azt hiszed, hogy valódi történésekben játszol szerepet, pedig csak az agyad szórakozik veled. Nagyon nem volt ez rendben.
Ott feküdtem, miközben Aurelia a mellettem lévő ágyában aludta az igazak álmát.
Talán mostamár tényleg aludnom kéne, hisz ki tudja mit hoz a holnap. Kényelembe helyeztem magamat és próbáltam nem gondolni semmire, és úgy aludni. Egyszer csak sikerült, de sajnos nem jutottam vele semmire, mert mocorgást hallottam. Mellőlem.
-Ne mocorogj már, hallod? Nyughass. -mondta valaki suttogva, amire résnyire kinyitottam a szememet. Persze, hogy nem láttam semmit, de az se láthatta, hogy ébren vagyok, aki beszélt.
-Francba, te ribanc! -üvöltötte ismét az az illető, de gyorsan visszavett a hangjából. Ribanc? Csak nem Aurelia az, aki ezt a nem igazán kulturált kifejezést kapta. És ki az, aki itt van?
-Rohadt életbe! -ez egy másik illető volt, aki valószínűleg a következő műveletet végezhette. Eldobta felém a szőke szépséget, így vele együtt estem le a földre. A fejünk a padlóra volt préselve és úgy néztünk egymásra. Fura, de mivel a nap kezdett felmenni, így láttam egy kicsit az arcát. A szájának a széle felszakadt, a szeme pedig véraláfutásos lett.
-Aurelia? -kérdeztem tőle és megszorítottam a kezét, de annyira remegett szegény. Mi történt?
-Aurelia minden rendben? -kérdeztem újra tőle, de egy kicsit halkabban.
-Nem tudom.-motyogta, de hamar lefagyott a tekintete. Oldalra fordítottam a fejemet és az illető, aki ribancnak nevezte Aureliat megragadta a hajamat és maga elé rántott. A torkomhoz egy éles bicskát szorított, míg a másik kezével a karjaimat tette mozgásképtelenné.
-Eressz el! -üvöltöttem, de a bicska éle megkarcolta a nyakamat, így lett egy kis sebhelyem.
-Mondom eressz! -kifordultam és ellöktem magamtól. A fiú, hátrább lépett pár lépést és, mint valami gyilkos, úgy fogta a fegyverét a kezében.
-Ne húzd az időt Bill. Csak az élelemért jöttünk. -az egyik társa mondta ezeket, de annyira nem hatotta meg ezt a Bill gyereket, hogy az neki lökött a sátor falának és megszorította a karomat.
-A francba Bill. Engedd el a lányt. Már kipakoltuk az ételeket, gyere. -oda jött hozzánk a fiú és, már nem várt, így egy egyszerű mozdulattal kikapta Bill kezéből a bicskát és eldobta.
-Mit művelsz? -kérdezte Bill kiakadva és egy értelmetlen vitát folytatott a másik sráccal, míg én leguggoltam Auraliahoz és felültettem őt.
-Jól vagy? -kérdeztem tőle.
-Igen azt hiszem. Ha szerencsénk van a fiúk meghallják a zajokat és segítenek. Remélem. -félt. Láttam rajta. Erős lánynak ismertem meg, de nem tudtam, hogy mit tehettek vele. Biztos meg akarták ölni, vagy verni, így mit sem sejtve szegény lány, pedig nem tehetett semmit.
Nem volt sok időnk, így rögtön azon kaptam magam, hogy az a nevezetes Bill magához húz.
-Na mi van? -kérdezte tőlem olyan vigyorral a képén, amit oly szívesen letöröltem volna.
Bár ahogy magamat ismertem, nem is történt másként. Leköptem. Igen, de nem azzal a tipikus lányos, ártatlan semmivel. Ha valakinek van egy bátyja, az tudja, hogy hogyan kell köpni.
-Ribanc! -nem tudom milyen ribanc betegsége van, de, hogy ez a kedvenc szava, azt sem tagadom. A köpésemnek hála egy hatalmas monokli díszítette a jobb oldali szemem alatti részt.
  A nagy ütése hatására pedig a földön kötöttem ki. Köszönöm Bill.
-Elég Bill. Menjünk. Te, hozd az elemózsiát. -mondta a harmadik illetőnek, akinek a bőre sötétebb volt mint a többieké.
-Igenis. -motyogta és a mi ételünkkel kilépett a sátorból. Bill is követte őt, hála az égnek, bár szívesen vissza adtam volna az előző pofont.
-Sajnálom. -dörzsölgette a halántékát a bent maradt fiú és hozzátette. -Mi csak parancsot teljesítünk. -és ezzel el is hagyta a sátrunkat.


Talán órákat ülhettünk a földön tiszta sebesen és nyomorultan, amikor a három csapattársunk betért hozzánk. Mind a három arcán olyan düh, aggódás és értelmetlenség tükröződött.
-Mi történt? -kérdezte Andrew egy idő után és leguggolt elénk. A testvérek sem tettek máshogy. Oda jöttek hozzánk és minket figyeltek.
-Megtámadtak minket. -Aurelia a sírás határán mondta ki eme szavakat és a tenyerébe temette az arcát.
Tudom mit érezhetett. Az arca annyira elcsúfított lett, hogy nem mert a többiek szemébe nézni. Én sem mertem, a nagy monoklimmal az értelmetlen arcokat bámulni.
-Hogy lehet az, hogy ennyi sérülést túl élsz? -kérdezte tőlem Andrew, amire értetlenül néztem rá. -Illetve, a vaddisznó támadás, a fáról való leesés most meg a monokli.
-Hogy szerezted? -kérdezte James aggódva és ellökve az útból Andrewt megragadta a kezemet, amint kis-kis sebek díszelegtek.
-Leköptem az egyik behatolót, aki megütött. Valahogy, így. -motyogtam, de azért büszke voltam magamra.
-Bátor egy lány vagy- színlelte a köhögést Andrew és a másik lányhoz fordult.- Aurelia?
A lány felemelte a fejét és kérdőn nézett a vezetőnkre. Gondolom hamar észrevette, hogy Andrew mit szeretne és elkezdte a mesélést, A tekintettel való kommunikáció mindig hatásos.
-Zajokat hallottam és láttam, hogy ezek kipakolják a maradék ételünket. Rájuk támadtam, de az egyik neki nyomott az ágyamnak és hozzám szorított egy kést. Meglöktem, amire a kezemet kezdte el szorítani és mindenfélét vágott a fejemhez. A másik társa, aki kipakolta az élelmünket. -nézett rám a lány és folytatta. -Az felkapott és neki dobott Valeryhez. Olyan erős volt.
-Lehet, hogy ezek olyan gyerekek voltak? -kérdezte Josh.
-Nem volt rajta semmi szokatlan? -kérdezte Andrew.
-Sajnos sötét volt, így nem láttam. -felelte a lány és a vállamra dőlt.
Sok ideig ültünk így, amikor a vezetőnk hirtelen megszólalt.
-Nagyobb bajban vagyunk, mint azt gondolnánk. -egyesévvel végig nézett rajtunk és megállapodott a tekintete rajtam. Nem tudtam kivenni, hogy mit akar, de mintha féltett volna. Ö? Csak álmodom.


3 megjegyzés:

  1. Ez a rész is tetszett (szokás szerint), amúgy drukkolok a versenyhez.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Elena!^^
      Köszönöm, mint mindig.
      Ezt is köszönöm és remélem, hogy sikerűlni fog.^^
      Üdv: Cristine Tina Spencer

      Törlés