2015. október 9., péntek

1.Évad 4.Fejezet A préda

Sziasztok!
Ismét elérkeztünk, hogy két hét után legyen egy kis olvasnivalótok. Remélem, hogy nem okozok nektek csalódást eme fejezettel. Több, mint 620 villámcsapást kaptam, ami így egy hónap után szerintem nem rossz. Eme rész mellé (Paramore-Decode)  ezt a számot ajánlom hallgatni, hisz  rengeteg segítség volt a fejezet megírásához.

Üdv: Cristine Tina Spencer


Arra ébredtem fel a nem igen kényelmes hálózsákomból, hogy valaki a nevemet üvöltötte. Mérgemben kikeltem a védelmet és meleget nyújtó anyagból és mosolyogva néztem végig a helyen, ahova kerültem. Kimentem a sátrunkból és hunyorogva néztem fel az égre, ahol nap vakítóan sütött. Mikor megdörzsöltem a szememet, összehúztam a kardigánomat, mert éreztem, hogy a levegő igen hűvös. Ismét a nevemet hallottam, de most már tudtam, hogy az erdő irányából. Így hát, arra fele vettem az irányt. Mentem és mentem egyre beljebb a rengetegbe, míg azt nem éreztem, hogy neki csapódtam egy fának. Egy nyílvesszővel voltam oda szorítva, ami a kardigánomat „véste” a fába.
-Mi a fene? -kérdeztem inkább magamtól és meglepődve néztem az elöttem álló fiúra. Andrew!
-Tudod. -kezdte és kihúzta a fából a nyílvesszőt, így közel préselve magát a testemhez a fülembe súgta. -Hogy ha a csapatunk tagja akarsz lenni, akkor fontos lenne az odafigyelés, hísz ki tudhatta volna, hogy nem téged talállak el?-És-tette hozzá.
-Akkor sem kellett volna elengedned a nyílvesszőt. -puffogtam és eltóltam magamtól.-És nem vagy vicces.
-Sajnálom, de nem tehettem mást. Azt hittem egy őz vagy. -nevetett és elrángatott az erdő sűrűjébe, míg ki nem értünk egy tisztásra.
-Itt szoktunk gyakorolni a többiekkel, amikor vadászatra indulunk. -mondta nekem a fiú és egy hatalmas sziklához ment, amin rengeteg nyílvessző foglalt helyet.
-Még mielött a robotok ellen harcolnál. -mondta és, amikor elém lépett a kezembe nyomott egy vesszőt, ami sötétbarna színben pompázott. -Tanuld meg, hogy ölj meg állatokat.
-Nem ölök állatot. Állat barát vagyok. -mondtam büszkén, amire Andrew felnevetett.
-Ne nevettess. Gyerünk állj be és cálozd meg a fát. -mögém állt és megragadta a csipőmet, így közel kerűltem az ágyékához. Istenem!
A keze a derekamról a felkaromra érkezett, így betudott irányítani, hogy hova célozzak.
-Figyeld a fának egy pontját és szép lassan húzd hátra a nyílvesszőt. -utasított, amire hátra húztam a fadarabot.
-Most pedig engedd el! -a nyílvessző olyan sebességgel tűnt el a kezeim közül, mintha egy gyorsan hulló csillagot látnák. A nyílvessző belepréselte a magát az öreg fába, így büszkén feltudtam lélegezni.
-Elsőre nem rossz, de sokkal magabiztosabban kéne ezt csinálnod. Gyerünk gyakorolj! -parancsolta meg és eltávolodott tőlem, de én hátrafordúltam, így a meglepett tekintetévél találtam szemben magamat.
-Köszönöm. -motyogtam és visszafordultam az előző pózomba.
Folytattam eme gyakorlatot és egymás után találtam el azt a bizonyos fát, ami biztosan magában szitkozódik, hogy miért pont ő a célpont. Ne engem kérdezzen, hanem a fiút.
-Andrew!-kiabáltám már a tizenhatodik próbálkozásomnál, amikor a fiú hirtelen a hátam mögött termett és kérdőn nézett rám.
-Már eleget gyakoroltam. -mondtam neki, amire a szemembe nézett és felnevetett.
-Mi van akkor ha éppen nem pontosan célzol az állatra és rádtámad? -kérdezte tőlem, amire nem válaszoltam semmit csak lehajtottam a fejemet és a cipőmet nézegettem.
-Na,ugye. Tessék folytatni. -nevetett és elment, de bennem annyi düh összegyűlt, hogy mikor hátrafordultam neki vágtam a fából készült szerkezetet.
Látszott a fiú mozdulatain, hogy meglepte a dolog,amire egyre rosszabúl kezdetem magamat érezni. Hogy lehettem ekkora idióta? Ő a csapat vezetőm, a főnököm én pedig a makacsságomnak hála, most neki vágtam egy szerkezetetet. Hova süllyedsz Valery? 
-Ugy gondolod, hogy képes lennél megölni egy állatot? -kérdezte tőlem Andrew még mindig háttal állva.
-Azt hiszem, igen. -motyogtam, amire a fiú megfordúlt és sebes léptekkel elöttem termett.
-Akkor fogd ezt a kibaszott nyilat és ölj meg egy vaddisznót. -a kezembe nyomott egy árva nyílvesszőt és elküldött a francba.
Visszament a köhőz és a fadarabokkal együtt eltűnt a helyszínröl, még az elött, hogy bármit is mondhattam volna. Ügyes vagy Valery, ezt most megcsináltad!

Egyedűl maradtam a hatalmas erdőben és annak ellenére, hogy kora reggel volt és világos elfogott a félelem. Persze az is rásegített, hogy mocorgást hallottam a mellettem lévő bokorból. Istenem!
A szívem ezerrel vert és majdhogy nem a kezemből is kiesett a nyilvessző annyira reszkettem a félelmtől.
-Ki van ott? -nagybátorságot véve kérdeztem meg  és hátráltam pár lépést.
Nem kaptam semmi választ, de a bokor még mindig mozgott. Felsikoltottam,
Erre előugrott egy fehér nyúl és tudomást sem véve arról, hogy ott vagyok elugrált az erdőbe.
Nagy sóhajt vettem és lenyugottam. Ez csak egy nyúl. 
Mikor teljen biztonságban éreztem magamat tovább álltam, hogy teljesítsem Andrew kérését, mi szerint meg kell ölnöm egy vaddisznót. Nem tudom, hogyan fogom ezt megoldani, hisz én igazán állatbarát vagyok.Na meg még soha nem lőttem vaddisznót. Ami azt illeti semmilyen mozgó célpontot.  Nagy erőt véve sétáltam az erdőn keresztűl és direkt sok-sok faágra léptem, hogy magamhoz csaljak egy vadat. Ez egyszer csak sikeresnek bizonyult, hisz a távolból feltűnt a szőrős állat. Egy vaddisznó. 
-Oké Valery. Megtudod csinálni! -mondogattam magamnak és lassan az állat közelébe lépkedtem. A vaddisznó még mindig ott volt és ha jól láttam a földet turkálta, Közelebb léptem hozzá és szorosan fogtam a kezemben az egyetlen egy nyílvesszőt, ami arra szolgált, hogy végezzek eme élőlénnyel.
Felemeltem a fegyveremet és hatalmas gyorsasággal mélyesztettem az oldalába. Furcsa hangot hallatot és egyenest rámnézett. Nem tétovázott, hanem dühében tüstént rámugrott.
Rugkapáloztam és próbáltam lerugni magamról, de vastag patáival belemélyett a hasamba, ami minden egyes próbálkozásomnál mélyen a húsomba nyomódott. Fájt. 
Mérhetetlenűl fájt, de tudtam, hogy nincs segítségem, hisz Andrew itt hagyott és, amugy is ki hallaná meg a sikoltozásomat? Az erdő legmélyén vagyok.
Nem mozdult. Dermetten állt a hasamon és egy pillanat múlva kidölt. Az élettelen teste ott terűlt mellettem, így zavartan a legközelebbi fának simultam. Nem érettem ez, hogy lehetséges. Hisz egyik pillanatban még rámtámadt a másikban meg már ki is dőlt.
-Valery minden rendben? -kérdezte tőlem valaki, de nem voltam róla meggyőződve addig, hogy ki, míg fel nem néztem.
-James! -szorosan megöleltem az illetőt, aki egy kicsit megszeppent eme cselekedetemen, de viszonozta az ölelésemet.
-Fáj valamid? -eltólt magától és aggódoan nézett.
-A hasam. Nagyon fáj. -a fiú lehúzta a cipzáromat és feltűrte a pólómat. A tekintetéből semmi jót nem tudtam ki venni.
-Rendben, haza viszlek. -olyan idegennek tünt ez a "haza viszlek" kijelentés, hisz nem ez volt az én otthonom. Sajnos nem.
A fegyverét, amivel a vadat lelőtte felakasztotta az egyik tartójábá és felvett a karjaiba, hogy ne keljen ilyen állapotban sétálnom.
-Köszönöm, James. -motyogtam és minden fájdalmamat elfelejtettem. Próbáltam elfelejteni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése