2015. szeptember 11., péntek

1.Évad 2.Fejezet A gyógyítók

Sziasztok kedves olvasóim, akiknek még nem találtam ki nevet!
Nagyon hosszú megszólításaim következő töredéke. Tudom, hogy még nem találtam ki nevet, de igyekszem és valami aranyos nevetek lesz az elkövetkezendő fejezeteknél.
Köszönöm, hogy több, mint 450 villámcsapás érte a blogot.
Remélem, hogy nem fogtok csalódni mikor elolvassátok eme fejezetet. Jó olvasást!

         Üdv: Cristine Tina Spencer


Lassan nyitottam ki a szemeimet és döbbenten véltem felfedezni, hogy hol is vagyok. Egy üres tisztáson voltam, amit rengetek fa vett körül. Egy rendezői székben ültem és mellettem egy fehér sátor állt.
Elkezdtem mocorogni és elakartam menni, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam egy lépést is megtenni, így hagytam az egészet.
-Anya, felébredt! -egy kicsit megugrottam és össze-vissza kapkodtam a fejemet, amikor találkozott a tekintetem két nővel.
Az egyik idősebb volt, mint a másik, de mind a ketten hasonlítottak egymásra. Kreol bőr és sötét haj.
-A nevem Dr. Anne Lewis, ő pedig itt a lányom Peyton. Az erdőben találtunk rád és elhoztunk ide, hogy meggyógyítsunk téged. Hogy érzed magad? -kérdezte tőlem Anne, amire egy hatalmasat nyeltem és egy kicsit rekedten válaszoltam.
-Valery Neumann vagyok és nem igazán jól. Fáj mindenem. -motyogtam, amire Anne felém nyújtotta a kezeit. Megfogtam őket, ő pedig segített kiszállni a székből és behúzni a sátorba.
Hatalmas helység tárult elém, amiben volt két ágy, egy mosdókagyló és egy polc tele kis üvegekben lévő dolgokkal.
-Tessék ezt vedd be. -Anne kivett az egyik kis üvegből egy fájdalomcsillapító gyógyszert és a kezembe nyomta,
-Köszönöm. -motyogtam és Peytontól is elfogadtam a pohár vizet. Lenyeltem. 
Tudom, hogy egyből nem szoktak hatni ezek a gyógyszerek, de sokkal jobban éreztem magamat.
-Hogy, hogy az erdőben dolgoznak? -kérdeztem tőlük, amire Peyton felnevetett.
-Örülnénk ha tegeznél minket. -Peyton rám vigyorgott,amire bólogattam.
-Amióta ezek a robotok megszállták a városunkat képtelenek voltunk a lányommal elmenekülni ide. Mivel orvos vagyok, így úgy döntöttünk, hogy ide költözünk és itt dolgozunk. Nem is gondolnád, hogy mennyi sérült emberre bukkanunk az erdőben. Még olyan gyerekeket is találtunk, de mind halottak voltak. -válaszolta Anne.
-Én is láttam ezeket a gyerekeket. Annyira szörnyű. -motyogtam, amire mind a ketten helyeseltek és leültettek az egyik ágyra.
-Hogy kerültél az erdőbe? -kérdezte tőlem Peyton, aki mellettem ült.
Hirtelen minden képkocka, ami tegnap történt elborította az agyamat és eleresztettem néhány könnycseppet. Peyton észrevette, hogy valami rosszat kérdezett és átkarolta a vállamat.
-Sajnálom. -motyogta, amire nemlegesen bólogattam és válaszoltam.
-Nem szeretném elmesélni, bocsánat. -szó nélkül felálltam és kimentem a sátorból. Oda mentem az egyik fához és leültem a földre. Csak ültem és gondolkoztam, amikor Peyton megjelent mellettem és leült mellém.
-Apát egy ilyen robot ölte meg, akkor amikor anyukámmal elmenekültünk. -rám nézett és próbálta a tekintetemből kiolvasni, hogy mi van velem.
-Anyukám és a bátyám is így végezte. -motyogtam és a térdembe temettem az arcomat. Zokogtam. 
-Ne haragudj Valery!-átölelt, így már a vállán sírtam ki magamat.
Sokat beszélgettem vele és örültem, hogy ennyire megértő volt velem.
-Szerintem menjünk be és együnk valamit. -mondta, amire bólogattam, hisz már olyan rég nem ettem semmit.
Bementünk a sátorba és oda mentünk Annehoz, aki adott nekünk egy-egy tányért, amin két-két szárnyas díszelgett.
-Köszönöm, hogy ennyire törődtök velem. -mondtam.
-Ez csak természetes. -Anne rám mosolygott, ami után én és Peyton leültünk az egyik ágyra és elkezdtünk enni, miközben egymásnak meséltünk.
-Orvos akarsz lenni? -elkerekedtek a szemeim és Peytonra néztem, aki csak hevesen bólogatott.
-Egy éve tanulom a szakmát és anya is sokat segít. -válaszolta és vissza adta a tányérját az édesanyjának.
-Kimegyek. Ma én őrködöm, anya. -jelentette ki Peyton, amire furcsán néztem rá. Megragadta a kezemet és kiráncigált a sátorból.
-Tudod, mivel bármikor ránk támadhatnak ezek a robotok, így minden este őrködik valaki. Ma én, tőled pedig elvárom, hogy segíts. -mondta és rám mosolgyott.
-Köszönöm. -dünnyögtem és leültem vele a fűre.


Hangos zajokra ébredtem fel és döbbenten néztem körbe a tisztáson, ahol három robot állt velem szemben és mind a hárman rám irányították a fegyvereiket. Sikítottam.
Felálltam a helyemről és befutottam a sátorba, ahol Anne és Peyton az egyik szekrényből pakolásztak fegyvereket.
-Peyton! -motyogtam, amire az illető megfordult és rám nézett.
-Valery! -Peyton megölelt, de én eltoltam magamtól és kérdőn néztem a két nőre.
-Ez mind csak azért van, hogy megvédjük magunkat. Ha most megbocsájtasz Valery, robotokat kell ölnöm. -mondta és kiment egy puskával a kezében.
-Ha jót akarsz magadnak Valery, menekülj! -mondta nekem Peyton és ő is kiment a sátorból.
Egyedül maradtam ebben a helységben és mindig megugrottam egy kicsit, amikor lövés hangot hallottam. Nem lehetek gyenge! 
Kivettem én is egy puskát a szekrényből és kirohantam a "harcmezőre".
Anne és Peyton ügyesen összedolgoztak és, mint látom egy robotot ki is lőttek.
Megragadtam a puskát és becéloztam az egyik robotot, de túl elhamarkodottan, mivel rám irányította a saját fegyverét és kilőtte a gólyóját.
-Valery! -Peyton hangját hallotam,aki felém futott és még időben rám ugrott, így a gólyó csak egy fát talált el.
-Azt mondtam, hogy menekülj el. Nem,igaz? -kérdezte tőlem és megragadta a karomat. Rángatott.
-De,igen. Sajnálom. -motyogtam és letettem a földre a fegyveremet.
-Kérlek menj el és ne nézz vissza.-mondta és eleresztette a karomat. Felálltunk ő pedig visszament az édesanyjának segíteni. Elfutottan. 
Az erdő sűrűjébe futottam és nem néztem hátra. Levegőt is alig voltam képes kapni, de nem álltam meg. Ugyan ugy menekültem, mint anno az apukámmal.
Egyszer megálltam, amikor már jó messze voltam és neki dőltem egy fának. Szaporán vettem a levegőt és eltöprengtem azon, hogy mi lehet most a két gyógyítómmal.
Talán meghaltak mind a ketten? Vagy kinyírták mind a két robotot?
A gondolkodásom közepette hirtelen mocorgást hallottam az előttem és a mellettem lévő bokrokból, így összehúztam magamat.
-Ki van ott? -kérdeztem és körbenéztem. Senki sem válaszolt.
-Ki van ott? -hangom sokkal erőteljesebben szólt, amire négy sötét ruhás alak szegezett rám fegyvereket.
-Ki vagy te? -kérdezte az előttem álló férfias alak, amire jobban összehúztam magamat és elmotyogtam a nevemet.
-Valery Neumann. -erre mind a négyen előrébb léptek és az elöttem álló illető felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, de ő egy hatalmasat fordított rajtam, így egy-két pillanat múlva a földön hevertem és mindenem fájt. Felém hajolt és megszólalt.
-Andrew Peterson vagyok. -elkezdtek páran nevetni rajtam, ami nagyon mélyen éríntett. Megaláztak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése